Így ittak ők

Tudom-tudom, szenzációhajhász címadás, ráadásul erősen utal Nyáry Krisztián érdekfeszítő könyvsorozatára, de hát mit tehetnék, ha egyszer tényleg arról próbálok írni, hogy mit és hogyan ittak vagy éppen nem ittak a híres írók és költők?

Nehéz dolog ilyen témával fárasztani titeket, ó kedves olvasók, és még inkább saját magamat, mert hát kit érdekel igazából, hogy Ady Endre valóban szerette-e az abszintot, vagy csak Apollinaire és Verlaine hatására kezdte el inni. Egyáltalán, elkezdte-e, vagy csak beszélt és írt róla? Sőt, tovább megyek: írt-e róla egyáltalán? Vegyük például A platán-fa álma című Ady verset, ami így kezdődik:

 

„A Nap húga, zöld szemű lány,

(Kit imádnak álom-vitézek)

Megszánt egy holdas éjjelen

És megígézett.“

 

 

Gy. Gömöri Jenőnek köszönhetjük az ötletet (és egy tanulmányt), miszerint a „zöld szemű lány“ nem más, mint a korban legismertebb francia alkohol, az abszint. Így írt erről: „Akár ivott abszintot, akár nem, az bizonyos, hogy Ady sokszor találkozott vele, s tudhatta, hogy az abszintnak a franciában sárgászöld színe miatt még egy neve van: fée aux yeux verts, zöld szemű tündér, pontosan úgy, mint nálunk az erős vörösbornak bikavér a neve.” Azt ugyan biztosan nem állíthatjuk, hogy Gy. Gömöri Jenő tévedett volna, de álljon itt az ügyben Ady Endre saját írása, melyben a második találkozásukat beszéli el Rippl-Rónai Józseffel: „Egész Kaposvárt fölkutatta, hogy abszintet szerezzen a vendégének, aki Párizsban nyolc-kilenc évig járt. Kapott is egy fél üveg ilyes méreg-italt, s ő, aki ezt szintén nem issza, elbámult, hogy én is csak Zilahon és Debrecenben élveztem ilyesmit. Párizsban talán, én, abszint-költő, aligha ittam három poharat, inkább Pesten.“ Ha hihetünk az általános pletykáknak, Ady inkább a bor és a borpárlatok híve volt, de ennek is ellentmondani látszik Bölöni György visszaemlékezése 1906. nyarára. „…a Rue de Médicisben volt egy kis kávéház, ahol nyári éjjeleken és őszi estéken nagyon sokat elüldögéltünk… // Ady otthonos volt itt, a kövér gurulós tulajdonos és gurulósan kövér két nővére kényeztették, mert jó vendég volt, aki a pohár sört gyakran felcserélte egy üveg pezsgővel.“ Ezek szerint tehát Ady Endre éppen olyan volt, mint bármelyikünk, kivéve tehát a mértékletességet, amiben Weöres Sándorra hasonlított inkább, akivel a felesége kötelezvényt íratott alá, miszerint napi fél liter bornál nem fog többet fogyasztani, az addig megszokott 4-5 liter helyett.

 

 

Egészen máshogy, mondhatni bámulatra méltó alapossággal állt a borhoz a polgárság nagy XX. századi írója, a kassai születésű Márai Sándor. Az egri bor című esszéje 1943-ban jelent meg, ebben már a modern borszakírás és borkészítés terroir központúságát is megelőlegezi. „A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele, gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék; a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta. Ez a profán kegyelem árad az egerkörnyéki tájból.(…) Csak a Provance tájai ilyen áldottak. Mintha a nap másféle fénytöréssel érintené a dombokat, mint máshol, más tájakon. (…) Ez a táj

bölcs, mosolyog.(…) Az ember és a táj évszázados erőlködésben összefogtak, hogy teremtsenek valamit, ami többlet és fölösleges a természetben. A termés, a gyümölcs táplálék; a bor többlet, illatos és titokzatos ajándék, mellyel a megáldott táj játékosan megajándékozza a szomorú embert.(…) Nagy borok megszabják egy táj embereinek vérmérsékletét, s így megszabják sorsukat is. Egerben nyájas a bor. Nem véletlen, hogy ez a barokk városa.“ Ez viszont nem jelenti azt, hogy nyakra-főre ivott volna, bár kétségkívül akadhattak problémái az alkohollal, amit - intelligens ember lévén - gyorsan felismert. “Nagyszerűen érzem magam. Kitűnő dolog nem inni bort. Csak egy jobb dolog van, bort inni.” - írta naplójába, ami jól jelzi, hogy megérezte a szenvedélyben rejlő veszélyeket.

 

 

Köztudott, hogy Petri György sem vetette meg az alkoholt, bár ő nem pont a borokért volt oda, szemben jó barátjával, Várady Szabolccsal, aki olyannyira kedveli a boros élményeket, hogy minden évben felkerekedik költő barátaival, hogy egy hétvégét Tokajban töltsön, irodalomkedvelő borászok társaságában, nem véletlen, hogy Tokaj egyetlen belvárosi kávézójában, ami egyben kávépörkölő műhelyként is funkcionál, az asztalokon Várady kötetet is találunk, ha verset olvasni támadna kedvünk. Ezzel szemben Hajnóczy Péter súlyosan alkoholista volt, azt mondják fél liter bor után állt csak szóba bárkivel, ha irodalomról volt szó, bele is halt az ivásba mindössze 39 évesen.

 

Van olyan is, hogy egy költő vagy író, de ez leginkább a költőkre igaz, ki tudja miért, ténylegesen értsen a borokhoz. Kőrizs Imre például, aki szerintem a kétezres évek legszebb szerelmes versét írta (Használati utasítás, 2004.), fiatalabb korában konkrétan borszakírásra adta a fejét, és a mai napig tévedhetetlenül megmondja, ha a furmint túl fás, vagy ha egy versben megdöccen a jambus. Vajon ez lett volna a sorsa Békássy Ferencnek is, aki 1915. nyarán, 22 évesen esett el egy kozákokkal vívott ütközetben, valahol Bukovinában? Hiszen Békássy már akkor a korabeli Anglia legismertebb magyar költője volt, Virginia Woolf-nak, Ludwig Wittgenstein-nek és a világbank majdani alapítójának, John Maynard Keynes-nek a barátja, és aki a Bacchushoz írott versciklusával egyértelműen letette a voksát a bor okozta mámor mellett. Azt is fontos látni, hogy bár a versírásnak egyáltalán nem elengedhetetlen kelléke a bor, a költők és írók többsége egyáltalán nem utasítja el, ha meginvitálják egy pohár jó borra, vagy ha boros apropóból kapnak felkérést az írásra. Jó példa erre az elmúlt években a Vylyan Pincészet kezdeményezése, amikor a borászat villányi boraihoz kellett Háy Jánosnak, Grecsó Krisztiánnak, Parti Nagy Lajosnak, Székely Csabának vagy éppen Dragomán Györgynek szövegeket írniuk. A személyes kedvencem Szabó T. Anna A vallomás bora c. verse, amit egy merlot ihletett.

 

„A keringőről érdemes beszélni.

Ahogy a vérrel cirkulál a bor.

Körülcirógat belülről. Megélni,

hogy áramlása ízeket sodor.

Lüktető alkonyt, földszagú esőket,

madárdalt, fűszert, délszaki szelet,

ahol a fűbe egymásra ledőlnek

a nyártól részeg vad szerelmesek.“

 

Vajon ezeknek az alkotóknak milyen a viszonyuk a borokhoz? Dragomán Györgyről például köztudott, hogy szinte minden nap főz vagy süt, több könyvet is írt a témában, saját bevallása szerint is rendkívül fontosak neki az ízek és illatok, az ilyen típusú memóriájának pedig a borkóstolásban is nagy hasznát veheti.

 

A felsorolást napestig lehetne folytatni, kezdve azzal, hogy Petőfi vajon egyáltalán ivott-e bort, folytatva Arannyal vagy éppen Vajda Jánossal, megemlékezve Bródyról és Hamvas Béláról, Kosztolányiról és Pilinszkyről, de ne higgyétek, hogy a világirodalom nagyságai kivételt jelentenének! Például elgondolkodtatok már azon valaha, hogy Camus híres regényében (A közöny, újabb fordításban Az idegen) a főszereplőt vajon miért hívják éppen Meursault-nak?